Az első ilyen élményem egy biciklitúrán történt. Az egyik falu hatalmas, barna kőkéményét látva egészen megakadt a lélegzetem. Olyan módon rám szegezte tekintetét, mintha már régóta ismerne engem. Ekkor kezdtem el tudomásul venni, hogy van valami a kéményekben, ami engem lenyűgöz.
Ezután minden alkalommal, ha a szabadban voltam, megragadtam a pillantásomat ezeken az impozáns építményeken. Mindig megtalálták az utat a gondolataimba, miközben a szürke égbolt alatt álltam. Olyan volt, mintha a közelükben lenni segítene nekem abban, hogy jobban megismerjem önmagamat és a világot magam körül.
Így eltelt az idő, és egyre többet gondoltam arra, hogy mi lehet ennek az érdekes fajta vonzalomnak az okai. Talán az egyszerűségükről vagy éppen az erősségükről van-e szó? Netán csak annak köszönhető-e ez az érzés, hogy mindig ott vannak mellettem? Mindenesetre már nem szeretnék nélkülük lenni.
Bármennyire is megmagyarázhatatlan ez a vonzalom, ma már tudomásul vettem: betegesen vonzódom a kéményekhez. Azoknak az embereknek pedig, akik hasonlóan éreznek ezekkel a csodás építményekkel szemben, arra biztatlak: merjük magunkat megengedni ezeket a gondolatokat!