A kudarc és a veszteség elkerülhetetlen, de meg kell tanulni együtt élni vele.

Felkészít a jövőre

Felkészít arra, hogy mi fog jönni az életben. Nem élvezhetjük a siker örömét anélkül, hogy szenvednénk a vereség fájdalmától. Még akkor is, ha ezek olyan tragédiák, amik nem tőlünk függnek, okuk van – írja a Buzzaroundus.com.

Úgy érezhetjük, hogy nincs értelmük. Nem tudjuk megérteni, hogy miért hal meg valaki, vagy hagy el másért, esetleg miért omolhat össze egy vállalkozás. De miután ez a fájdalom eláraszt, lassan továbblépünk a jövő felé. Olyan dolgok kezdenek történni, amelyek nem történtek volna meg, ha nem szenvedtünk volna.

Erősebbé tesz

A kudarc, a tragédia és a vereség ellenállóbbá tesz. Nem akkor, amikor szenvedünk miatta, de az idő múlásával a hetek, hónapok vagy évek múlva. Lehet, hogy soha nem fogjuk túltenni magunkat az élet legnagyobb szívfájdalmain, de ez rendben van. Mert ez ellenállóbb emberré formál. Megkeményít a jövőre nézve.

A nehéz idők soha nem tartanak örökké, de a kemény emberek igen. Az életben kapott hegek emlékeztetnek arra, hogy honnan jöttünk, de nem feltétlenül kell meghatározniuk, hová tartunk. Keressük meg az élet egyszerű dolgainak szépségét, mert néha ez a legfontosabb.

Végül megértjük majd, hogy nem minden áll az irányításunk alatt, és nem is kell, hogy így legyen. Egyszerűen nem tudjuk irányítani mindazt, ami történik az életben. De azt igen, hogyan reagálunk.

Új utakat tanít

Másképp nézzük a dolgokat miattuk, megtanuljuk más módon megközelíteni. Nehéz legyőzni a régi szokásokat. Itt nem a tragédiákról, hanem kudarcokról van szó, amelyekben szerepet játszottunk.

Segít elfogadni a tökéletlenséget

Gyakran nem fejlődünk, valójában inkább stagnálunk az életben. Vagyis addig, amíg valamilyen mély fájdalom vagy kudarc nem rúgja fel régi korlátozó viselkedési mintákat. Ekkor az élet igazi tanulságai nagy sebességgel csapódnak az arcunkba. Amikor azonban ez a mély és hirtelen kudarc bekövetkezik, ez felnyithatja a szemünket, hogy előrelépés van szükségünk.

Empatikusabbá tesz

Nehéz empatikusnak lenni, amikor még nem szenvedtünk el komoly vereséget és tragédiát. Az empátia csak akkor következik be, ha valaki mással átélt tapasztalatok révén valóban kapcsolatba léphetünk a másikkal. Ebben valódi erő rejlik.

Ez sokkal valóságosabbá és kevésbé felszínessé is tesz minket. Könnyű felszínesnek lenni. Mindannyiunknak 3 arca van. Az az arc, amelyet a világnak mutatunk, az az arc, amelyet a családnak és a barátoknak tartogatunk, és a másik arcunk, amelyet nem akarunk, hogy bárki is lásson. Ez utóbbi az igazi énünk. Ha nagy tragédiát szenvedünk el, gyakran ezek az arcok összeolvadnak, és sokkal igazabb és valóságosabb arc lesz belőlük.

Miért fontos ez? Mert manapság olyan nehéz elérni a hitelességet és az átláthatóságot. De amikor találunk valakit, aki ennyire valódi, és hiteles, az arra késztet, hogy jobbá váljunk. Ezekkel az embertípusokkal kell, hogy körülvegyük magunkat. Nem hamisakkal, akiket csak az érdekel, hogy mások mit gondolnak róluk.

Tehát minden okkal történik. Nehéz észrevenni, ha kétségbe vagyunk esve. Néha akár évekbe is telhet, mire felfelé indulunk a lejtőn. Néha a tragédia túl személyes és földrengető ahhoz, hogy még értelmezni is próbáljuk.

Úgy tűnik, hogy az emberek annyira félnek a kudarctól, hogy az egész életükben menekülnek előle, pedig valójában el kell fogadni és üdvözölni kell. Soha nem fogsz tanulni a sikerből. Soha nem fogsz fejlődni, ha mindent könnyen megkapsz.