Ez a különc lázadó már nincs közöttünk, de stílusát még mindig sokan másolják, és filmek készülnek róla. A múlt század egyik fő it-girljének jelenségéről beszélünk.

A hercegnő az ijesztő királyságban

Edie kedvenc könyve az Alice Csodaországban című könyv volt. Arról álmodozott, hogy egyszer egy filmet készít róla, amiben természetesen ő játsza majd a főszerepet. Ám nem az volt a sorsa, hogy ez megvalósuljon. Bár ha belegondolunk, ő már eleve Alice volt – egy törékeny cuki nő egy felfoghatatlan világban, amelyet furcsa emberek laknak.

Edith “Edie” Mintern Sedgwick gazdag és tekintélyes kaliforniai családban született. Pénz, kapcsolatok, egy nagy birtok Santa Barbarában… Úgy tűnt, mindenük megvan. A 60-as évek leendő ikonjának gyermekkora azonban, ha mesének is látszott, valójában hátborzongató volt. Edie édesapját, Francis Sedgwicket még születése előtt bipoláris zavarral diagnosztizálták. Az orvosok nem javasolták neki hogy gyermeket vállaljon, mert a betegség öröklődik. Igaz, sem Francis, sem felesége nem hallgattak a tanácsra – nyolc gyermekük született. Sok évvel később Edie unokatestvére, Kyra Sedgwick hollywoodi színésznő ezt mondta egy interjúban: „A Sedgwickek ága egy csomó őrült ember. A mentális betegség a vérükben van.”

A nyolc gyerek közül legalább három élete tragikus volt. Sedgwickék legidősebb fia, Francis Jr. öngyilkosságot követett el egy pszichiátrián. Tizennyolc hónappal később bátyja, Robert karambolozott a motorkerékpárjával, teljes sebességgel nekiütközött egy busznak. A halál hivatalos oka baleset volt, de sokan- köztük Edie is- meg voltak győződve arról hogy Bobby, akárcsak bátyja, a saját életét oltotta ki.

Nehéz megmondani mi volt a fő oka annak, hogy a fiatal férfiak pszichéje instabilnak és sebezhetőnek bizonyult – az öröklődés vagy a traumatikus kapcsolat az apjukkal. Francis despotikus és kegyetlen ember volt. A gyerekeket otthoni oktatásba helyezte- így gyakorlatilag nem hagyták el a birtokot. Maga Edie nem sokkal a halála előtt bevallotta bátyjának, Jonathannak, hogy az apja megrerőszakolta őt. Válaszul a lánya vádjaira, Francis megütötte, hazugnak nevezte és pszichiáterhez küldte, hogy “rendbe hozza az agyát”.

Azután Edie életében a különböző pszichiátriai kórházakban eltöltött „nyaralások” hosszú sorozata kezdődött. Először anorexiával és bulimiával kezelték, később pedig az illegális szerfüggőség miatt.

Utazz le a nyúllyukon

Úgy tartják, hogy Edie először akkor próbálta ki a drogokat, amikor 1963-ban Cambridge-i diák lett. Barátja és osztálytársa, Lilli Saarinen így emlékszik vissza rá: „Annyira védtelen volt, hogy félt a férfiaktól. Bár nagyon kedvelték, sokan szerettek volna gondoskodni róla.” 

Edie cambridge-i tanulmányai nem tartottak sokáig. Már 1964-ben New Yorkba költözött, ahol egy rokona hagyott neki örökségül egy lakást. Arról álmodozott, hogy modell és színésznő lesz, de a költözés fő célja más volt: „Elmentem New Yorkba, hogy mindent a saját szememmel lássak… Megmozdultam, hogy végre megértsem, mi az igazi élet” – mondta később maga Sedgwick.

Nincs jobb hely a 60-as évek New Yorkjánál annak, aki az életet a maga teljességében szeretné megismerni. Ez a város a maga őrültségével, a lázadás, a kreativitás és a szabadság légkörével Edie nyúlüregévé vált, amelybe hosszú időre belezuhant.

Andy Warhol múzsája

Edie a lehetőségeit meghaladó fényűző életet élt. Például kizárólag limuzinokban mozgott, a legjobb éttermekben evett, reggelig táncolt a bulikon- amiről aztán egész Manhattan beszélt. Azokban az években a drogok végül a kedvenceivé váltak – segítségével Eddie magabiztossá vált, és bízott a körülötte lévő világban.

Az egyik bulin 1965-ben megismerkedett Andy Warhol művészszel, illusztrátorral, provokátorral, független filmrendezővel, a pop art megalapítójával, aki akkor már a New York-i művészeti szcéna egyik leghíresebb képviselője volt. „Úgy táncolt, mint egy ókori egyiptomi” – emlékezett vissza első találkozásukra. “Gyönyörűen, kecsesen billegette a fejét.  Az emberek ezt a táncot „Sedgwick”-nek hívták”.

Ha Warhol nem lett volna homoszexuális, biztosan beleszeretett volna a nőbe. Ám Edie-vel hamar egy pár lett egy másik, plátói értelemben. Állandóan együtt jelentek meg a nyilvánosság előtt, hosszú telefonbeszélgetéseket folytattak. Sedgwick rendszeresen szerepelt Warhol művészeti rövidfilmjeiben. A leghíresebbek a Vinyl (Warhol értelmezése az A Clockwork Orange-ról) és a Poor Rich Girl. Utóbbi egy napot mutatott meg egy gondtalan társasági bulizós lány életében – valójában Edie önmagát játszotta benne. A festményeket nem hozták nyilvánosságra, csak a Warhol művésztérben, az úgynevezett “Factory”-ban (műhely, műterem, squat és bulihely hibridje) mutatták be, de ez is elég volt a bohém Edie Sedgwicknek hogy felemelkedjen az új ikonok közé.

„Hasztalan és védtelen volt, ez mindenki titkos fantáziájának tükröződésévé tette. Bárki lehetett – kislány, nő, okos, buta, gazdag, szegény. Gyönyörű, gyönyörű baba” – írta Andy Warhol a múzsájáról.

Spray, trikó és szempillák

Andy sokáig viccelődött azzal, hogy az összes élő Edie közül mindenki másnál jobban hasonlít a nőre. És ha film készül majd róla, akkor csak ő engedné meg magának, hogy eljátsza. Felszíni hasonlóság valóban volt köztük: New Yorkban Edie rövidre vágta hosszú barna haját, és ezüst spray-vel világosította meg. Így vonult be a történelembe – törékeny szőke, fiús frizurával, hatalmas, vastagon sminkelt szemekkel, műszempillákkal.

Életének ebben az időszakában Edie nemcsak a művészethez csatlakozott, hanem a divatvilághoz is. Összebarátkozott Diana Vreelanddal, a Vogue főszerkesztőjével. A nő, ahogy illik, folyamatosan figyelte a manhattani életet, és rendkívül érdeklődött az új it-girlek iránt. Edie-t az úgynevezett youthquaker-ek egyikének keresztelte el. Ezzel a nehezen lefordítható, saját kitalált szóval nevezte Vreeland a merész, fiatal, törékeny sztárokat, akik a 60-as évek szellemét személyesítették meg. Diana szerint köztük volt például Twiggy, Gene Shrimpton és Veruska. A Vogue leghíresebb fotóján Edie – fekete harisnyában és trikóban – az egyik lábán egyensúlyoz, kinyújtott karral, és úgy tűnik, hogy mindjárt felszáll.

A szűk fekete darabok – trikó és miniruhák – a “Sedgwick-stílus” egyik legszembetűnőbb jellemzőjévé váltak. Szerette a leopárdmintás kabátokat is – ezt a harisnyanadrágra vagy a meztelen testére vette fel. Edie nem szerette a táskákat, és alig hordta őket; kedvenc kiegészítője a hosszú csilláros fülbevaló volt. „Nagyon rövid frizurája és hosszú fülbevalója volt” – emlékezett vissza Andy Warhol.

Ugyanebben az években Sedgwick a Paraphernalia, a 60-as évek kultikus futurisztikus ruhaboltjának látogatója volt (fényes szövetek, szigorú szabások, mini és műanyag). „Valójában ő volt az első modellem” – emlékszik vissza a butiktulajdonos, a tervező Betsey Johnson. “Úgy nézett ki, mint egy fiú. Azt hiszem, innen indult az egész uniszex trend.”

A fény, ami ég

Kívülről úgy tűnt, Edie mindent elért amit akart. De akárcsak hamis vagyona, sikere is csak látszat volt. Komoly színészi karrierről álmodozott, és saját bevallása szerint érthetetlen szerepeket kapott Warhol művészeti kisfilmjeiben. Nagy szerelemről álmodott, de még itt sem volt szerencséje. A pletykák szerint Sedgwicknek viszonya volt Bob Dylannel. Feleségül akart menni hozzá, és egy nagy játékfilmben is szerepelni akart vele. Dylannek azonban egészen más tervei voltak: Edie elől titkolva eljegyzett egy másik nőt, és a film, amelyre Sedgwick számított, soha nem készült el.

Ezután Sedgwick összemelegedett Bob Neuwirth énekes-dalszerzővel. Ám itt is csalódás várt rá: az új szerető szakított vele, mert a nő képtelen volt ellenállni a kábítószer-függőségének. A 60-as évek közepére minden határon túlment a divatikon.

Vannak, akik Andy Warholt tartják felelősnek azért, hogy múzsája élete fokozatosan káoszba fulladt. Már a 60-as évek második felében kezdtek eltávolodni egymástól, de nehéz megmondani, ki volt ezért a hibás. Edie azzal vádolta Warholt, hogy kigúnyolja őt a festményein – úgy tűnt neki, hogy többet érdemel, mint a „szegény gazdagok” örökös szerepét, azt állította, hogy a barátja kizsákmányolja őt. Az egocentrikus Andy nem szerette a drámai jeleneteket és a túlzott bonyolultságot, ezért fokozatosan törölte Sedgwicket az életéből és a projektjeiből. “Tudom, hogy egyesek azt hiszik, én öltem meg Edie-t” – írta Warhol Popism című visszaemlékezésében. „De eleve soha nem adtam neki drogot. Másodszor pedig csak azoknak tudsz segíteni, akik maguk is akarják. Edie nem akarta.”

Sedgwick egyik utolsó kísérlete arra, hogy felbomló életét rejtvényszerűen összerakja, a Chao, Manhattan! című független filmjének forgatása volt, ahol ismét önmagát alakította. A kaotikus és komor film valójában egy kétségbeesett nő vallomása lett, akinek instabil pszichéje és sok függősége van. A festmény munkálatai alatt a Chelsea Hotel szobájában- ahol Edie akkoriban élt, az el nem oltott gyertyáktól tűz ütött ki. Sedgwick égési sérülésekkel kórházba került, és hamarosan örökre elhagyta “nyúlüregét”, mert hazatért Kaliforniába.

Az utolsó buli

„Mélyen voltam. De most minden más. Az a szándékom hogy tisztán kezdjem, teljesen elölről, és boldog legyek” – Edie egy pszichiátriai kórházban írta ezeket a szavakat. A 60-as évek végétől a haláláig időszakosan orvosok felügyelete alá került. A klinikán találkozott leendő férjével, egy Michael Post nevű egykori drogfüggővel. 1971 nyarán összeházasodtak, és Edie rövid időszakot élt át kokain, tabletták és alkohol nélkül. Sajnos ez az állapot nem tartott sokáig. Már ugyanazon év őszén minden visszatért a normális kerékvágásba, és a házasság megromlott. „Valamire születhetsz, így Edie arra született, hogy meghaljon az élvezettől” –emlékezett vissza rá Niko, énekes, színésznő és modell.

Jelképes, hogy Edie az utolsó estéjét egy partin töltötte – a Santa Barbara Múzeum divatbemutatóján. Hazafelé összeveszett a férjével, és túl messzire ment a tablettákkal lefekvés előtt. 1971. november 16-án reggel már nem ébredt fel. Még csak 28 éves volt. Az évek során azonban talán sikerült túlélnie, megtapasztalnia és újra átéreznie annyit, amennyire néhányunknak nincs ideje hetven év alatt se. Ám annak az életnek az örvénye amelyet meg akart érinteni, túl mélyre húzta, és többé soha nem engedte meg neki, hogy a partra ússzon.