Vajon René Magritte a “Szerelmesek” című híres festményében népi bölcsességet fogalmazott meg arról, hogy a szerelem vak? Milyen életrajzi tényei magyarázhatják a művésznek a zárt arcok iránti függőségét? 

A szerelem vak?

Ez az első dolog ami eszünkbe jut, amikor a Szerelmesek című festményt látjuk. De maga az alkotó, René Magritte szürrealista művész számára a népi bölcsesség illusztrálása túl könnyű feladat lenne. Szóval lehet, hogy ezek nem egészen ilyen szerelmesek, hanem olyan szerelmesek, akik elbújnak a kíváncsi szemek elől? Magritte személyes életében minden világos és egyszerű volt: gyerekkorában találkozott feleségével Georgette-tel, és haláláig nem vált el tőle. Nyilvánosan egyetlen múzsájának nevezte. Tehát az a verzió, amely szerint a művész személyes szerelmi érzéseket helyezhetett a képbe, nem megy át az erőpróbán.

A 20. század másik híres művészével, Salvador Dalival ellentétben Magritte nem tárta a nyilvánosság elé a gyermekkori traumákat. A művészettörténészeknek azonban sikerült kideríteniük, hogy tinédzserként René túlélte édesanyja halálát – aki leugrott egy hídról és megfulladt. Amikor a testét kihalászták a folyóból, a fejét ingbe csavarták. Ez megmagyarázhatja a művésznek a zárt arcok iránti szeretetét. Vegyük például Magritte leghíresebb művét – Az emberfiát, ahol egy lebegő alma szinte teljesen eltakarja előlünk egy kalapos férfi arcát. Egy becsomagolt fejű nő is sokszor megjelent a munkásságában. Maga a művész nemcsak hogy nem hirdette a személyes tragédiáit, de még a saját felesége elől is eltitkolta ezt a történetet.

Hitchcock, menj át!

Magritte imádta a mozit, és különösen a régi filmeket a megfoghatatlan gazemberekről. Az ecsetet és a festéket felkapva a művész maga is megtanult ijesztgetni. Nem fordította ki a tudatalattit, mint a többi szürrealista. Magritte felpörgette a feszültséget, és váratlanul különböző dolgokat kombinált. Például leültette a koporsót a kanapéra, mint a „Madame Recamier perspektívája” című festményén, vagy valódi gengsztereket öltöztetett szerény könyvelőnek, mint a „Gyilkos veszélyben” című festményen. Ebben a fényben a “Szerelmesek” már nem tűnnek aranyos galamboknak, akik a tömeg elől menekülnek. Mi van, ha nem lepedő, hanem lepel? És a következő percben nem a leleplezést várják, hanem a halált?

A “Szerelmeseknek” két változata van. Az elsőben a pár csókba dermedt, a másodikban pedig a férfi és a nő néz szembe a nézővel. David Mackenzie Utolsó szerelem a földön című művében Eva Greennel és Ewan McGregorral mindkét festményt felidézik. A történetben egy rejtélyes járvány sújtotta a világot. A betegek fokozatosan elvesztik érzékszerveiket – látásukat, hallásukat, szaglásukat, súlyos depressziót és fékezhetetlen dühkitörést tapasztalnak. Az iszonyatos tünetekkel párhuzamosan a főszereplők saját szerelmi történetüket élik át, aminek mint kiderült, sem a vakság, sem a süketség nem akadálya. Nehéz ellenállni a kísértésnek, és nem látni Magritte festményein olyasmit, mint egy jóslatot az emberi faj számára. Ki tudja, a művész hirtelen arra utalt, hogy az emberek még a látás és a szabad légzés elvesztése után is megtartják a szeretet képességét?

„Ne keresd a helyes választ, nincs” – mondta maga René Magritte munkájáról

A festményeket hosszadalmas és gyakran nagyon összetett megjegyzésekkel kísérte, amelyek méginkább összezavarták a nézőt. Ennek ellenére Magritte egyetlen sort sem hagyott a Szerelmesek (1928) kapcsán, de a kollektív elme szokás szerint mindent a művész helyett gondol. Ám bármennyire is szeretnénk, egy férfi és egy nő fején a szövetből kilógó szálak egyike sem vezet el a helyes válaszhoz. Mert Magritte univerzumában nincsenek helyes válaszok.