Az amerikai Vivian Mayer nevét csak nagy ritkán ismeri valaki a széles közönségből. A nevelőnőként tevékenykedő nő szeretett fényképezni, de munkáit életében soha nem publikálta. Azonban Meyert manapság már az utcai fényképezés művészetének egyik legkiválóbb képviselőjeként tartják számon.

A tükörnek két arca van

Mayer hagyatéka a város utcáin élő emberek szentimentális gyűjteménye: fáradt háziasszonyok és teljes pompájukban tündöklő társasági nők, síró gyerekek és dühös öregek, sima üzletemberek és távoli koldusok. Mayer szeretett önarcképeket is készíteni, munkái között sok fénykép található a tükörnél. De saját portréja csak egy része a munkásságának. Ezeken a felvételeken nincs nárcizmus, hanem lenyűgöző részletek: legyen szó a belső térről, egy városi utcáról vagy egy szokatlan faltextúráról.

Így kezdődött a szenvedély

Vivian életéről keveset tudni: a hírnév halála után érte el, rokonainak megtalálása pedig nehéz feladatnak bizonyult. Hihetetlennek tűnik egy nevelőnő története, aki fotóival meglepte a világot, és minden részletében meg tudta örökíteni a 20. század második felének városi Amerikáját.

1926-ban született a New York-i Bronxban, az osztrák Charles Mayer és a francia Marie Josso lányaként. Amikor Vivian egy éves volt, a szülei elváltak. Bátyja, Carl paranoid skizofréniában szenvedett, majd az illegális drogok és az alkohol rabjává vált.

Szülei válása után Vivian Franciaországba költözött édesanyjával és annak családi barátjával, Jeanne Bertrand-dal, egy profi fotóssal. Bertrand autodidakta volt, de a századfordulón az újságok Connecticut egyik legtehetségesebb fotósának nevezték – és ez mindössze négy évvel azután volt, hogy elkészítette első képét. Jeanne hatására Vivian portrék és tájképek készítésébe is kezdett, és mentorától gyűjtött készségeket.

“Mary Poppins fényképezőgéppel”

Mayer egész fiatalkorában két országban élt – vagy Amerikában, ahol megpróbált önállóan pénzt keresni (tinédzserként például édességeket árult egy édességboltban), vagy épp visszatért Franciaországba. 25 évesen azonban úgy döntött, hogy New Yorkban marad. Vivian színházi előadásokon tanult angolul, de élete végéig megőrizte francia akcentusát. A fiatal tehetség egy olcsó Kodak Brownie-val kezdett fényképezni, az 50-es években pedig egy drága, két objektíves Rolleiflex professzionális fényképezőgépre váltott – ez már lehetővé tette az apró részletek megörökítését a fotókon.

Mayer nem hirdette hobbiját, és inkább egy sokkal “hétköznapibb” szakmában keresett megélhetést – dadaként kapott állást. Élete hátralevő részében, körülbelül 40 éven keresztül továbbra is a gyerekekről gondoskodott. Mayer jól ismert gazdag családoknak dolgozott, például az akkori híres műsorvezető, Phil Donahue családjának.

Az egykori munkaadók később felidézték, hogy a gyerekek rajongtak érte. A fotós nevelőnővel igazi kalandokat talált ki, csak úgy sétálva a városban. Vivian észrevette a mindennapi valóságban a szokatlant, és mindent lefényképezett. A nevelőnő-fotós képe mások számára annyira szokatlannak bizonyult, hogy Vivian megkapta a “Mary Poppins fényképezőgéppel” becenevet.

Élet a dobozokban

Mayer számos filmet kidolgozatlanul hagyott, dobozokba rakott és tárolt. Egyes személyiségkutatók úgy vélik, hogy szillogomániában – kóros felhalmozásban – szenvedett. Előre figyelmeztette a munkaadókat, hogy “ládákban tárolt életével” költözik be. Viviannek nem voltak saját gyermekei, és soha nem ment férjhez. Tanítványait magához közelinek tartotta, de soha senkinek nem beszélt a magánéletéről.

Szemtanúk, akik ismerték Viviant, hasonlóképpen írták le őt: erős karakterű, magas intelligenciával és saját nézőponttal rendelkező nő volt. Különc, aki senkit sem engedett túl közel. Egy elszánt szocialista és feminista, aki kiállt a nők azon joga mellett, hogy kreatívak legyenek és tehetségüket megvalósítsák. Mayer szerette a hosszú ruhákat és a gyapjúkabátokat, kalapot hordott, és jobban kedvelte a férfi cipőket, mint a magassarkút.

Utazás és szegénység

A szerény anyagi lehetőségek ellenére Vivian sokat utazott. Az 1950-es és 1960-as években beutazta Európát, Ázsiát, a Közel-Keletet, ellátogatott Kanadába, Dél-Amerikába és a Karib-térségbe. Az életrajzírók szerint ezeket az utazásokat egy bizonyos franciaországi farm eladásának köszönhetően engedhette meg magának, amely nyilvánvalóan a családja tulajdonában volt. Vivian egyedül utazott, ismeretlen városok utcáin vonzották a szegények képviselői – segített nekik elmondani történeteiket a világnak. Még az első lépéseket dokumentumfilmekben tette meg, koldusokkal beszélgetett az utcán, videó- ​​vagy hangfelvételeket készített a beszélgetésekről.

A 80-as években Meyernek nem volt mit fizetnie a lakásért amiben élt, majdnem az utcán kötött ki – de segítettek neki a már felnőtt egykori tanítványok. Hárman közülük, akik Meyert gyakorlatilag második anyának tekintették, fizették a lakhatását, majd később anyagilag is segítettek. Azokban az években Vivian színesben kezdett fényképezni, többféle fényképezőgéppel – Kodak Ektachrome, Leica IIIc. A negatívumok felhalmozódtak: annyi doboz volt, hogy külön tárolót kellett bérelnie nekik.

Különböző változatok léteznek arról, hogy Mayer miért nem tett közzé képeket, és miért nem működött együtt a galériákkal. Egyes kutatók úgy vélik, hogy alábecsülte a munkáját, mások szerint a kiadókkal és galériatulajdonosokkal való kapcsolatfelvételi kísérletek nem vezettek eredményre. 2008-ban Viviannak komoly egészségügyi problémái voltak: megcsúszott a jégen és beütötte a fejét, ebből a sérülésből már nem épült fel. Nem volt, aki vigyázzon rá, Meyert egy idősek otthonában helyezték el. 2009 áprilisában, 83 évesen hunyt el.

“Semmi sem örök. Jövünk, aztán utat nyitunk másoknak. Minden egy körben mozog”- Vivian életről és halálról elmélkedett az egyik hangfelvételen. Néha ilyen hangos “jegyzeteket” vett fel.

Vivian Meyer munkája véletlenül vált ismertté. A páncélszekrény tulajdonosa egy újabb nemfizetés után bocsátotta árverésre.