Minden ember napi szinten gyakorol valamilyen fokú önámítást. Ezt a négy stratégiát különösen arra használjuk, hogy magunknak hazudjunk.
Az önámítás fogságában
Mindannyian ismerünk olyan embereket, akikről azt gondoljuk: megint hazudnak maguknak. Eközben szilárdan meg vagyunk győződve arról, hogy MI mindig 100 százalékig őszinték vagyunk – legalábbis önmagunkkal szemben. Ez persze teljes nonszensz. Mindannyian hazudunk magunknak naponta, és nekünk, embereknek szükségünk van erre az önámításra. Mert ha nem tennénk, nagyon nehezen tudnánk úrrá lenni a nehéz helyzeteken, sőt, egyáltalán motiválni magunkat a hétköznapokban.
Ezek a kis “hazugságok” erősen összefüggenek a hitünkkel, amelyre szükségünk van világnézetünk stabilizálásához. Persze időnként jót tesz, ha a kereteken kívül gondolkodunk és olyan dolgokat teszünk, látunk vagy hallunk, amelyek gyengéden megbökik világnézetünket, esetleg meg is rázzák. Ha azonban folyamatosan ezt csinálnánk, aligha tudnánk megbirkózni a mindennapjainkkal. Az önámítás apró cselekedeteivel megvédjük magunkat, és így biztosítjuk, hogy az élet ne nyomjon el bennünket.
A két pszichológus, Francesco Marchi az Antwerpeni Egyetemről és Albert Newen a Ruhr Egyetemről, a Bochumi Egyetemről részletesebben megvizsgálta az önbecsapás témáját a “Philosophical Psychology” című folyóirat számára. Négy stratégiát elemeztek, amelyekkel folyamatosan hazudunk magunknak. Mindegyik arról szól, hogy ragaszkodjunk a hiedelmeinkhez még akkor is, ha vannak olyan tények, amelyek egyértelműen ellentmondanak nekik.
Az önámítás 4 stratégiája: Hogyan hazudunk magunknak
1. A hiedelmek átszervezése
Egy egyszerű példa az úgynevezett hit-újraszervezésre: Egy anya szilárdan hiszi, hogy lánya nagyon jó matematikából. Most csökkennek a lány osztályzatai, egymás után több rossz értékelést kapott. Ha az anya őszinte lenne, legalább megfontolná annak lehetőségét, hogy a lánya mégsem matematikai zseni. Ehelyett valószínűleg máshol keresi a problémát: vagy a tanár nem magyarázta el jól az egészet, vagy az anyag túl nehéz volt az osztálynak. Az anya úgy igazítja a tények értelmezését, hogy világnézete jobban illeszkedjen a matematikailag tehetséges lányához.
2. Tények kiválasztása
Az úgynevezett tényfeltárás arról szól, hogy a legtöbb helyzetben mi, emberek hogyan választjuk ki a világnézetünket alátámasztó tényeket. Figyelmen kívül hagyunk mindent, ami megingathatja saját meggyőződésünket. Ez a viselkedés gyakran megfigyelhető például a koronatagadóknál, akik figyelmen kívül hagyják a világjárvánnyal kapcsolatos tudományos tényeket, és csak olyan egyéni kijelentéseket vagy számadatokat választanak, amelyek alátámasztják a témával kapcsolatos személyes meggyőződésüket.
De természetesen nem csak az összeesküvés-elmélet hívei alkalmazzák ezt a stratégiát, hanem minden ember. A példában szereplő anya ezért esetleg elkerülné, hogy beszéljen a tanárral – mert feltételezi, hogy amúgy is a tanár a probléma. Szándékosan figyelmen kívül hagyja a témával kapcsolatos (lehetséges) tényeket.
3. A tények elutasítása
A tények úgynevezett elutasítása egy lépéssel tovább megy: itt nemcsak figyelmen kívül hagyjuk a világképünkhöz nem illő kellemetlen tényeket, de még hiteltelenítjük is azokat. Kételkedünk a forrásokban és azok hitelességében. Maradjunk az anyánál és a lányánál, az állítólagos matekzseninél: Lehet, hogy itt az anya már nem kérdez rá a következő dolgozatok jegyeire – mivel amúgy sem törődik a tanári értékeléssel, teljességgel elutasítja, mint forrást.
4. Tények generálása
Az önámítás negyedik stratégiája az úgynevezett ténygenerálás. Ez általában akkor lép életbe, ha a másik három stratégia már kudarcot vallott. Gyakorlatilag tehát teljesen új tényekkel állunk elő, ha a meglévők az újraértelmezés után sem férnek bele a világképünkbe. Ezután új tényeket generálunk, amelyek alátámasztják meggyőződésünket. Az anyában például kialakulhat az a belső meggyőződés, hogy a tanár maga adott teljesen logikus magyarázatot a lánya jelenlegi teljesítménycsökkenésére – még akkor is, ha esetleg egészen mást mondott.
A finom határvonal a szükséges önámítás és az (ön)szabotázs között
Bizonyos mértékig az ilyen önámítási manőverek hasznosak és megkönnyítik az életünket. Nincsenek gonosz vagy manipulatív hátsó szándékaink. “Ezek nem rosszindulatú gyakorlatok” – magyarázza Albert Newen pszichológus. “Ezek egy része az emberek alapvető kognitív felszerelésének, hogy megőrizzék a bevált önképüket és világnézetüket.” Tehát, fenntartjuk ezeket a hiedelmeket a négy stratégia segítségével, hogy stabilizáljuk világnézetünket.
Az egész csak akkor válik problémássá, ha az önámítás hosszú távon oda vezet, hogy megrekedünk bizonyos hiedelmek mellett, amelyek árthatnak nekünk és a körülöttünk élőknek. Hiszen vannak esetek, amikor sürgősen szükség van viselkedésmódosításra – de nem foglalkozunk vele mert behunyjuk a szemünket a tények előtt. Hiszen a mi iskolapéldánk lányának hosszútávon nagyobb segítséget jelentene, ha matematikából korrepetálást kapna, hogy felzárkózzon a hiányzó tananyaghoz, vagy más tantárgyakból is meglegyen a lehetősége. Az anya tudat alatt mindkét lehetőséget visszatartja tőle, mert az ellenkező bizonyítékok ellenére ragaszkodik ahhoz a tévhithez, hogy lánya jó matekból – mondják a szakemberek.