Érdemes-e mindig a szélsőséges formájában kimutatni az elégedetlenséget, és a düh érzése jótékony hatással lehet az egészségre? Cikkünkből minden kiderül.

Normális a harag

A harag egy olyan érzés, ami szereti a látványos megjelenést. Egy pillanattal ezelőtt még sírni készültünk a kétségbeeséstől, vagy éppen zöldülni kezdtünk az irigységtől. Ahogy a szemünkből szikrák szállnak ki, a kezek automatikusan, maguktól nyúlnak valami nehéz dolog után, és a nyelvünk sem fog éppen elakadni. Mennyire kell félni a harag érzésétől, és szükséges-e minden alkalommal elfojtani? Erre adta meg a választ Vadim Petrovsky pszichológus.

A harag egészséges érzelem?

A harag olyan, mint az étvágy. Néha egészséges és néha kevésbé. Ha úgy érzed, hogy már a harag érzése is örömet okoz, ha valami belső hang azt súgja neked: “Ezt nem hagyhatod így!” – és ez gyakran megesik… Nos, akkor van értelme elgondolkozni azon, mennyire jogos a haragod? A haragnak ugyanis két fajtája van. Az egyikről azt mondják, hogy „valódi”, a másikról úgy vélik, hogy „zsaroló”. Az első típus a természetes hajlam az akadályok eltávolítására a cél felé vezető úton. A második, hogy megmutasd egész világnak (és magadnak), milyen kemény vagy, kicsikarva a közeli és távolabbi személyektől a “keménységed”, az erőd, a felsőbbrendűséged magas értékelését. Az ütős harag – általában azonban egy idő után általában a dühös ellen fordul. Nem nevezik “egészséges érzelemnek”.

Mindig szükséges nyíltan kifejezni a haragunkat?

Néhány szakember arra buzdítja az embereket, hogy legyenek hitelesek (mármint a megnyilvánulásaikban hitelesek) bárhol és bármikor. Azonban nem árt vigyázni, mert nem lehetünk biztosak abban, hogy az érzés „autentikussága” találkozik a partnere civilizált hozzáállásával – egy pszichopata például nem fogja értékelni az őszinteségünket és nyitottságunkat.

Miért olyan nehéz egyeseknek felemelni a hangjukat és haragudni?

Itt, ahogy mondják a pszichológusok, hogy a harag kimutatásának nehézségei a gyermekkorból származnak. Ha felnőttként elnyomod a haragodat, az valószínűleg annak a következménye, ahogy apukád kiabált veled, vagy ahogyan anyukád szidott.  Vannak, akik ennek következményeként életük hátralévő részében megtartják a családi „szocializáció” tanulságait, fülüket farkukat befogják, és ezek a megszokások a civilizált visszafogottság képességében öltenek testet.

A cikk még nem ért véget!

1 2